Okairól rendkívül nehéz röviden és tárgyilagosan beszélni anélkül, hogy ne esnénk a nacionalizmus vagy éppen a nemzeti érzéketlenség csapdájába. Mindenesetre tény, hogy a központi hatalmak oldalán harcoló Magyarország a vesztes oldalon fejezte be az első világháborút, és a végletekig kimerült országon 1918/ 19-ben két forradalom is végigsöpört, miközben az újonnan alakult vagy a győztesekhez sorolt nemzetállamok – az antant hatalmak tudtával és beleegyezésével – az ország történelmi határait fenyegették. A világháborút lezáró ún. Párizs környéki békék valóban békediktátumok voltak, hiszen a vesztesnek minősített országok a tárgyalások kezdetén nem vehettek részt, amikor pedig meghívták őket a békekonferenciára, már csak kész szerződéstervezetet kaptak kézhez az érdemi módosítás esélye nélkül. A békeszerződések – elvben legalábbis – az etnikai elvet érvényesítették, vagyis a soknemzetiségű nagy birodalmak (pl. Törökország, Osztrák-Magyar Monarchia) fenntartása helyett kisebb nemzetállamok létrehozását szorgalmazták. Csakhogy figyelembe kellett venni a háború alatt született, területi ígérvényeket tartalmazó titkos paktumokat, jutalmazni kellett a szövetségeseket, és egyes országok zsákmányszerző vágyát is ki kellett elégíteni, így az etnikai elv valójában inkább csak akkor érvényesült, ha az a győzteseknek kedvezett. A döntések meghozatalakor ugyan figyelembe vettek gazdasági, földrajzi, közlekedési érveket is, de a győzteseknek kedvező módon. Magyarország azonban még a vesztesek egy részéhez képest is aránytalanul nagy veszteségeket szenvedett el, hiszen pl. Németország alig 70 ezer km2-t veszített, míg a szintén sok területet vesztő Ausztria vagy Törökország olyan régiókról kényszerült lemondani, amelyeken döntő részben más etnikumokhoz tartozók éltek.

A végül aláírt magyar békeszerződés összesen 14 részből állt, de három igazán lényeges kérdéskörrel foglalkozott (területi döntések, katonai rendelkezések, jóvátételi kötelezettségek). Ezek alapján Magyarország egykori területének mintegy 2/3-át (189 907 km2-t) veszített el, lakossága pedig 18,2 millióról 7,6 millió főre apadt, mintegy 3 millió magyar nemzetiségű polgár az új határokon kívül rekedt. Ebben nem is csak a veszteség és a vele járó személyes tragédiák nagysága volt megrázó, hanem az is, hogy odavesztek a legfőbb nyersanyaglelőhelyek (Erdély, Felvidék), a termőföld 61%-a (benne a legkiválóbbnak számító Csallóköz és Dél-Bácska), a faállomány 88 %-a, Budapesten kívül a főbb iparvidékek és iparvárosok (Temesvár, Kassa, Újvidék), a hitel- és bankintézetek 67 %-a, számos korabeli kulturális központ és egyetemi város (Nagyvárad, Kolozsvár, Újvidék, Szabadka, Pozsony), a Monarchia többnyire jól működő zárt piacrendszere pedig összeomlott. Mindezek és a súlyos jóvátételi, katonai rendelkezések következtében nagyon mély gazdasági-társadalmi-politikai válság alakult ki, amelyből az ország csak egy évtized alatt tudott valamelyest kilábalni. A békeszerződést minden társadalmi réteg igazságtalannak érezte, nem csoda, ha a két világháború közötti magyar külpolitika elsődleges célja a (részleges vagy teljes) revízió volt. Más kérdés, hogy a politikai elit és a társadalom valódi önkritikája elmaradt; miközben a propagandában sokat hangoztatták a magyarság áldozati szerepét, azzal nemigen vetettek számot, vajon Nagy-Magyarország egykori kisebbségei miért nem akartak tovább annak keretei között élni.

A különböző magyar kormányok és Magyarország polgárai sem mindig ugyanúgy viszonyultak ehhez a sorsfordulóhoz. Gondoljunk a 2004. december 5-ei, a kettős állampolgárságot elutasító népszavazásra! Mi a véleménye erről?

A Trianon-traumát sok korszakban nagyon rosszul kezelték. A Horthy-korszak állandóan az országot ért gaztettet emlegette, a politika legfőbb céljává a revíziót tette. Az akkori vezető elit „történelmi véletlenként” és totális igazságtalanságként fogta fel Trianont, és teljesen elutasította azt. A kor ideológiája szerint ugyanis csak a magyaroknak van „történeti joga” a Kárpátok északi lánca és az Adria közötti földre, amelyet a magyarság „kultúrfölénye” és „különleges politikai szervezőkészsége” is igazol minden más nemzeti törekvéssel szemben. A „Szent István-i állameszme” alapján Magyarország „mindenkor a nemzetiségek barátja volt”, ráadásul a Közép-Duna-medence olyan földrajzi és gazdasági egységet képez, amely tartósan nem maradhat szétszakítva. Természetesen ezen érvek mindegyikének volt igazságtartalma (is), de ezek féligazságokkal, túlzásokkal és csúsztatásokkal keveredtek, és olyan mértékben elterjedtek, hogy megalapozatlan illúziókat és reményeket keltettek a lakosság körében. Csak nagyon kevesen látták, hogy legfeljebb a többségében magyarlakta területek visszakerülésének lehetett realitása, és annak is csak a nemzetközi viszonyok kedvező alakulása esetén.

Az 1945 utáni politikai hatalomváltás viszont a problémát agyonhallgatta. A korszakban keletkezett történelmi összefoglalások ugyan tényszerűen beszéltek a békeszerződés rendelkezéseiről, de annak értékelésétől tartózkodtak, és – a politika kívánalmaihoz igazodva – említést sem tettek a határokon kívül rekedt magyarok sorsáról. Általában is igaz volt a Rákosi- és a Kádár-korszak „nemzetpolitikájára”, hogy a magyar kisebbségek emlegetése „a baráti szomszéd népek érzékenységére való tekintettel” nacionalizmusnak minősült, így a problémáról a nyilvánosság előtt alig lehetett beszélni. Trianon (és főleg a revízió) bármilyen emlegetése a közbeszédben tabutémának számított.

Sajnos – sokak várakozásával ellentétben – az 1989 utáni demokratikus változások sem hoztak igazi áttörést a közép-európai nemzeti kérdés megoldásában; a kétoldalú kapcsolatokat máig kölcsönös gyanakvások és nacionalista kilengések árnyékolják be, különösen ha a magyarlakta területek esetleges autonómiája kerül szóba. De – valószínűleg a Kádár-korszak „agymosásának” köszönhetően – a magyar társadalom egy jelentős része is teljesen érzéketlen az össznemzeti kérdések, közönyös a határon túli magyarok sorsa iránt (akiknek a létezéséről sem kíván tudni), ugyanakkor megjelent egy olyan erős nemzeti öntudattal rendelkező réteg is, amely minden mai problémánk okát Trianonban látja, és vakon hisz abban, hogy a revízió mindent képes lenne megoldani. Én mindkét gondolkodást zsákutcának tartom, de jelenlétük mutatja, hogy a téma „kibeszélése”, értelmes elemzése máig sem történt meg, nem is beszélve arról, hogy a trauma elleni hatékony gyógymód sincs meg.

A magyar állampolgárság megadása a nemzethez tartozók számára szimbolikus gesztus lehetett volna, de a 2004. évi népszavazás eredménye pontosan mutatja, hogy ez a kezdeményezés napi politikai érdekek áldozatául esett. (Ez az akkori vezetés múlhatatlan szégyenfoltja attól függetlenül is, hogy e népszavazás szerencsétlen összekötése más, szociális kérdésekkel befolyásolhatta az alacsony részvételt.) A Trianon-traumát azonban a siker sem oldotta volna fel teljesen, legfeljebb kiindulási alapot teremthetett volna egy feszültségektől mentesebb vitához – ez azonban ma sem nagyon remélhető. A magyar politikai oldalak a nemzetpolitika nem sok kérdésében értenek egyet, és a szomszédos országok kisebbségpolitikájával nehéz együttműködni. Amíg a magyar kisebbségek és a többségi nemzetek viszonya nem rendeződik mindkét fél számára megnyugtató módon, addig Trianon élő probléma marad.

A rendszerváltás előtt semmilyen tananyag nem szólt-szólhatott Trianonról. A ma diákjai mennyire ismerik a 92 évvel ezelőtti történéseket?

A végzős diákok viszonylag részletesen tanulják a békeszerződést és következményeit, ám ez nem jelenti azt, hogy sokat is tudnak róla. Amely családok közvetlenül is érintettek voltak, ott nyilván beszédtéma volt a trianoni döntés, mások órán hallanak róla először. Általánosságban is elmondható, hogy a legtöbb diák történelmi ismeretei visszaestek a korábbi évekhez képest. Ráadásul Trianon kapcsán az eleve is felszínes ismeretek tévhitekkel, a sajtóban/ interneten olvasható nacionalista túlzásokkal is keverednek, miközben a tényekről keveset tudnak. Elég jellemző, hogy vannak fiatalok, akik Nagy-Magyarország-pólóban jönnek iskolába, ám amikor arra kérem, hogy nevezzen meg három felvidéki vagy erdélyi várost, akkor egyet sem sikerül. De persze ugyanígy létezik az a réteg is – ahogy szüleik generációjában is – , amely minderről semmit sem akar tudni. Összességében azért azt tapasztalom, hogy Trianon azon tananyagok közé tartozik, amelyről a többség szívesen tanul, talán épp azért, mert valamilyen formában benne van közéletben. Olyanok is sokan vannak, akik kedvenc rockbandáik vagy az irodalom felől közelítve érdeklődnek a téma iránt.

A III. Béla Gimnázium milyen kapcsolatokat ápol a határainkon kívül élő magyarsággal?

A 2000-es évek eleje óta testvériskolai kapcsolatunk van a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceummal és az ottani Református Kollégiummal, amely hasonló hagyományokkal rendelkezik, mint a mi iskolánk Baján. Együttműködésünk egy ideje nemcsak diákcserére korlátozódik, hanem került sor tanárcsere-programra is a két iskola között (én magam is tanítottam egy hétig a Bolyaiban), sőt van egy közös projektünk is, amely történelmi-irodalmi emlékhelyek meglátogatását tűzi ki célul Erdélyben és Magyarországon. (Vendégeink ennek keretében jártak április elején Szigetváron, Mohácson, Nagykőrösön és Kiskőrösön, mi pedig szeptember elején látogatunk meg jelentős erdélyi emlékhelyeket.) Ezen túl iskolavezetésünk dolgozik egy újabb partnerkapcsolat létrehozásán egy szabadkai középiskolával is, amely remélhetőleg hamarosan eredményt hozhat. Sőt, az utóbbi időben a tantestületi kirándulások is határon túli, magyarlakta területeket céloztak meg, de azért úgy gondolom, diákjaink ilyen irányú tudásán még bőven lenne mit fejleszteni.

A kormány döntésének értelmében ettől a tanévtől kezdve minden oktatási intézmény megemlékezik erről a tragikus dátumról. A III. Béla Gimnázium mivel készül?

Mi elsősorban nem a nemzeti tragédia felől szeretnénk megközelíteni a nemzeti összetartozás napját, bár osztályfőnöki órai keretek között természetesen ilyen megemlékezésekre is sor kerül. Az idén az általam vezetett történelem munkaközösség kapott megbízást a nap programjának összeállítására. Szándékaink szerint azt szeretnénk megmutatni, hogy a trianoni határokon kívül nagyon is izgalmas magyar kultúra van, amelyről a hazai közönség szinte semmit sem tud. Valamennyi programunkon szeretettel várjuk a város és más iskolák érdeklődő közönségét. Az idei évben a fő hangsúly Erdélyre és annak kulturális fővárosára, Kolozsvárra esik. Június 2-án, szombat este az Armstrong Klubban koncertezik a legismertebb erdélyi magyar rockzenekar, a kolozsvári Knock Out csapata, akik igazi pezsgő hangulatú bulit ígérnek a látogatóknak. Június 4-én délelőtt két előadásra kerül sor: Bárdi Nándor budapesti történész a határon túli magyarság 1989 utáni struktúraváltásáról beszél, míg a második előadásban az erdélyi magyar médiaviszonyokról beszél két kolozsvári újságíró, Sándor Boglárka Ágnes és Vetési Nándor. Június 4-én délután utóbbi előadóművészként is bemutatkozik a bajai közönségnek; Miklós György gitárossal egy zenés-verses irodalmi estet tartanak, amelyben a fő hangsúly határon túl élő magyar szerzők műveire esik a fő hangsúly. Úgy gondoljuk, hogy a kultúra különböző szeleteinek felvillantásával meg tudjuk mutatni, hogy számos olyan magyar érték keletkezik a határainkon túl, amelyekre érdemes odafigyelni. E rendezvények nem jöhettek volna létre nagylelkű támogatóink segítsége nélkül, akiknek ezúton is köszönjük a segítséget. Rendezvényünkkel szeretnénk hagyományt teremteni, és a következő években más régiók magyar kultúráját is bemutatni. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

-FA-

Hírtér.hu - közösségi funkciók

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie a Facebook fiókjába!

Kapcsolódás a Facebookhoz
Maradjak bejelentkezve?

Nem érkezett eddig hozzászólás!

---